Nyitóoldal
Létrehozva: 2010.11.14   Módosítva:2010.11.21

Birtalan Balázs - Élet és Halál


Sose felejtem el, amikor a mindenki által szeretett és tisztelt Antal Imre az egyik utolsó vele készült beszélgetés alkalmával magáról vallott. Azt kérdezték tőle, hogy elsősorban minek tartja magát, tévés személyiségnek vagy muzsikusnak? Szerény alázattal mosolyogva – ahogy mindenki emlékszik rá – gondolkodás nélkül azt mondta: hát muzsikusnak.

A jelen cikkben beszélgetőtársammá szegődött Birtalan Balázs szintén egy rendkívül sokoldalú ember, aki bár teljesen más műfajban alkot maradandót, mégsem kérdőjelezhető meg tevékenységének társadalmi értéke. Sőt.

Aki e sorokat látva felvonja a szemöldökét, kérem olvassa el a Balázzsal folytatott beszélgetésekből készített cikksorozat összes darabját.

Jó gondolkozást kívánok az elsőhöz:

 


- Mit gondolsz a halálról? Nem a vele járó és ilyen-olyan fájdalomra gondolok, hanem elméleti síkon. Marad valami az emberből, amikor a teste meghal?

- Egyszavas választ vársz?

- Először.

- Van egy egyszavas és egy négyszavas válaszom.

- Jöhetnek.

- Az egyszavas: "Nem."

  A négyszavas: "Igen, de nem úgy."

- Nos kifejtenéd a négyszavast bővebben?

- Megpróbálom. De jelzem előre, hogy ez nálam egyáltalán nem lefutott kérdés, úgyhogy nem jól begyakorolt válaszokat fogsz kapni.

- Azt nem is szeretnék.

- Én a világegyetemet csodás képződménynek látom. Csodálatosnak a maga létével, véletlenszerűségeivel, törvényszerűségeivel és lehetőségeivel. Ha az atomi szint alá megyünk, akkor ott azt tapasztaljuk, hogy az anyag egy ponton kvázi megszűnik létezni: Az általunk ismert "igazi" anyag helyett gyakorlatilag csak űr van és valószínűségek vannak. Einstein a halála pillanatáig nem tudta elfogadni azt, amit ő maga fedezett fel. Azt mondta: "Isten nem kockajátékos." Vagyis tagadta a valódi véletlen lehetőségét a kozmoszban.

Mérő László matematikus-pszichológus azt mondja erre: "Isten igenis kockajátékos, és olyan kockával játszik, ami ahhoz szükséges, hogy a valódi véletlen megvalósulhasson; olyan tökéletesen szabályos kockával dob, amilyet egyedül csak Isten teremthet."

Szerintem ez nagyon megragadó költői kép, és egyáltalán nem mond semmit arról, hogy van-e Isten, vagy nincs. Arról viszont igen, hogy az istenélményben megélt végtelenség érzése megélhető akkor is, ha a világegyetemet nem tervszerű alkotásnak tekintjük, hanem véletlenek egymást követő sorozatának. A világegyetemet és benne az embert is. Egy ideje szinte áhítattal gondolok arra a csodára, ami a Föld nevű bolygón mintegy hárommilliárd évvel ezelőtt kezdődött, és amit úgy hívnak: evolúció.

Hihetetlen, hogy ezt a kérdést milyen rosszul tanítják az iskolában: sok apró hülyeség bemagoltatása mellett csak a lényeget felejtik el megtanítani. Talán azért, mert a tanárok sem értik. Az evolúció véletlenek sorozata, és az ennek során előbukkanó szépségek engem lenyűgöznek. Szép létezőnek látom az embert, úgy, ahogy van. És szép létezőnek látok egy fűszálat is, úgy, ahogy van. Szépnek és lenyűgözőnek látom, hogy az evolúció létrehozta az egymással kapcsolatot kialakítani tudó lényeket, és csodálattal bámulom a kommunikáció változatosságát az élővilágban - többek között az emberben. Csodálattal adózom a gyökereimnek: ránézek egy csimpánzra, egy tevére, egy verébre, egy gilisztára, egy ezüstös pikkelykére, egy sárgarépára, és azt mondom: Ezek a rokonaim! A szó betű szerinti, biológiai értelmében génrokonai vagyok ezeknek az élőlényeknek!

Amit József Attila leír, arra gondolok: "Az ős-sejtig vagyok minden ős." A létem nem bennem kezdődött, és nem is bennem ér véget. Véget fog érni, hiszen az univerzum "élet" nevű csodája a naprendszer 3. bolygójának létéhez és teréhez van kötve, és ez a bolygó röpke néhány milliárd év alatt elég, megsemmisül. De egyrészt az anyaga nem semmisül meg. Másrészt addig is, amíg ez bekövetkezik (sőt, amíg végül az univerzum megsemmisülése bekövetkezik), addig is részese vagyok egy láncolatnak, egy folyamatnak.

Részese vagyok, mint a buborék a víz forrásának: készülődöm a megjelenésre, megjelenek, individuummá válok, és individualitásom (és következésképpen: megismételhetetlenségem) megszűntével visszahullok a víz egészébe, hogy körülöttem és a helyemben új buborékok kapjanak teret. Olyan buborékok, amelyek egészen másmilyenek lennének, ha én korábban nem lettem volna ott. Mintegy kétszázmillió évvel ezelőtt egy cuki kis emlős a dzsungelben elkapott egy másikat, és hamm, megette. Ha ez nem így lett volna, akkor ma te és én nem beszélgetnénk. Ez olyasmi, mint amit pillangó-effektusnak hívnak; biztos ismered.

- Igen. Viszont nem gondoltam volna, hogy ilyen hosszú idő elteltével is számottevő befolyásoló hatása lehet egymásra a dolgoknak.

- Szóval a pillangó-effektus számomra nemcsak térben, de időben is értelmezhető, átívelve évmilliárdokat. Vagyis a létező léte nincs önnön létezésébe zárva: átnyúlik téren és időn, léten és nemléten. Nekem ebben az irodalom adott nagy iskolát: Amikor rájöttem arra, hogy egyes irodalmi művek fiktív szereplőivel mély, bensőséges, intim viszonyban vagyok; meghatározzák életemet, döntéseimet, viselkedésemet. Pedig nyilvánvaló, hogy testben nem léteznek. Valahogy mégis léteznek: máskülönben hogyan hatnának rám? Hogyan idézhetnének elő bennem valós, fiziológiailag is kimutatható változásokat? (Banális példa: nem tudok aludni, mert egy regény szereplőinek a sorsán tépelődöm. A sírásról nem is beszélve.)

Erre persze nem mondaná senki azt, hogy "lélek". Én se mondom. Számomra a lélek egy olyan szó, ami csak nehezíti a kommunikációt. Ha lehet, inkább kerülöm a használatát. De abban biztos vagyok, hogy az észlelhető fizikai valóságon túlmenően igenis létezik a létezőknek valamilyen fajta jelenléte. Semmi lélek, semmi tele, semmi para. Semmi okkult.

Amíg van a valóság egy adott szegmensére vevő, addig a valóság adott szegmense létezik. Ha van észlelő, van észlelet. Ha egy megholt emberre gondolnak, akkor jelen van. Jelen van, befolyásolja az érzéseinket, döntéseinket, viselkedésünket. Ha nem gondolunk rá, akkor persze nincs jelen. Olyan ez, mint Schrödinger macskája: ha nincs, aki kinyissa a dobozt, nem lehet tudni, hogy a macska él-e, vagy sem. Ha nincs észlelő, nincs valóság. Ha minden észlelő megszűnik, akkor ezzel gyakorlatilag a valóság egésze szűnik meg. Az ember létét nemcsak a hús-vér valója adja, hanem a kapcsolatokba való betagozódása. Az élet nem kétváltozós, miszerint "van" vagy "nincs".

Ha informatikailag nézzük, akkor sokkal inkább tekinthető élőnek az a valaki, aki sok-sok emberrel áll kapcsolati hálóban, mint az a valaki, aki csak kevesekkel vagy senkivel. De ugyanez nemcsak egy emberre igaz, hanem bármilyen élettelen létezőre: a zsebemben lévő papírzsebkendő is csak azáltal nyeri el (értelmezhető) létezését, hogy valaki (leginkább én) számára fontossá válik és észleli a valóságát, a valóság más szegmenseitől való különállóságát és individualitását. Aki-ami benne van ebben a hálóban, az él. Aki-ami nem kerül bele ebbe a hálóba, vagy kihullik rajta, az nem él.

- Érdekes dolog a filozófia, ugye mert az élet és a halál hiábavalóságának az érzését néhány gondolattal lehet tompítani.

- Ha valakinek a sírjára ráírják, hogy "Drága emléke szívünkben él", akkor mindaddig, amíg az emlékét valóban őrzik, tényleg él. Nem úgy: máshogy. És ha találok egy sírt, amely alatt olyasvalakinek a maradványai vannak, akire már senki nem emlékszik, akkor ez a valaki nem él. De amint én elkezdek rajta valóban gondolkodni, elkezdem neki odaadni a legdrágább kincsemet: Az időmet, a figyelmemet, a gondolataimat, akkor az illető új életre támad. Lehet, hogy csak tíz másodpercre. Lehet, hogy ismételten évszázadokra.

Azt hiszem, nagy hirtelen ennyi.

Szerző: Szimbol
MI A VÉLEMÉNYED A FENTIEKRŐL?
Ha nem használja a Facebook-ot, de szeretne hozzászólni, kérjük regisztráljon, vagy lépjen be.
#4 | Szimbol   2010.11.16. 14:41:57
[Válasz Rézangyal (2010-11-15 22:49:30) hozzászólására]

Jómagam is hajlok arra, hogy a gondolat teremtő erejével befolyásolhatjuk a "valóságként" megtapasztalt energiagombócok beszippantásának sorrendjét a világunkba. Éppen ezért van ez a cikk és ez a fórum, hogy összedobjuk azt ami a két fülünk között van.
#3 | Rézangyal   2010.11.15. 22:49:30
Szerintem az istenélmény kizárja azt, hogy higgyünk a véletlenekben. Én sokkal inkább hiszek a Kabbala által képviselt nézőpontban, miszerint a valóságunk csupán egy tudati kép, a képzeletünkben létezik. A legfrissebb kvantumfizikai megfigyelések például azt mutatták ki, hogy a megfigyelő tudata aktív szerepet játszik abban, hogy a részecskék hogyan viselkednek (hullámszerűen vagy anyagszerűen). Érdemes megnézni a témában gondolatébresztő filmeket: a "Mi a csudát tudunk a Világról" címűt, és a második részét.
#2 | Bob Button   2010.11.15. 09:45:33
[Válasz Kadlott Károlyné és népi zenekara (2010-11-15 08:27:51) hozzászólására]

Örömmel látom, hogy a méltatlanul mellőzött chupacabrákkal is végre foglalkozik valaki. Sajnos a "kriptidek" rovatban még nem jutottam odáig, hogy teljes képet adjak az idegen civilizáció háziállataiként számon tartott kedves lényekről (akik a kecskék vérét szívják ki esténként). Viszont szeretném szíves figyelmedbe ajánlani Zolival a démonnal folytatott beszélgetésünket: http://www.alapinfo.hu/index.php?cikk=145&tema=12
#1 | Kadlott Károlyné és népi zenekara   2010.11.15. 08:27:51
A viszonylag értelmes értekezés végén kiábrándító volt olvasni a social networkizmus éltető mivoltáról.
Hiányt képzett bennem az is, hogy nem kérdeztél a chupacabráról.


Biztos, hogy törli az adatokat?


IGEN


MÉGSEM

Kérem várjon...
Fájl feltöltése folyamatban!