Nyitóoldal
Családi kör
Előző cikkünkben azt boncolgattuk, hogy neveletlenebbek-e a mai gyerekek vagy sem. Kaptunk sok visszajelzést, ilyet is-olyat is. Tiszteletben tartva mindenki véleményét, nem hirdetünk végeredményt. Magáért beszél a szavazódoboz állása is a cikk mellett.
Míg előző írásunkban csak a felszínt kapargattuk, ássunk most mélyebbre a családi fészek rejtelmeibe.
Úgy látszik, régen jó volt, most meg csúszunk a lejtőn lefelé. Mondhatnánk, miért baj ez?
Örkény szavaival élve: „Mindnyájan a semmiből jövünk, és visszamegyünk a nagy büdös semmibe.”
Igen ám, csakhogy amíg a mi szüleink egy egészséges és szilárd erkölcsi normákat követő világba születtek bele, mi már csak egy mérsékelt becsületet és tiszteletet megkövetelő társadalomban nőttünk fel. A mi gyerekeinket pedig csupán csak egy olyan társadalom öleli majd körül, amely csak nyomokban tartalmaz tisztességet és egyéb emberi értékeket. Pedig csak kettő generáció van a hátuk mögött. Milyen világban élnek majd az ükunokáink? Tudom, az már olyan távoli dolog, hogy legyen ez az ő bajuk. Igaz?
Tényleg romlik a világ? Érdekes, hogy az őzek, meg a kakaduk ugyanúgy viselkednek, mint 500 évvel ezelőtt. Csak az emberek az áldozatai a gonosz változásoknak? Hogy lehetséges ez?
Nagyjából úgy, hogy bármilyen szigorú, erkölcsös nevelésben részesítenek valakit szülei, amire az egyén felnő, óhatatlanul rakódnak rá a szigorral és a korlátokkal szembeni ellenérzések. Aztán mire gyermekeket vállal, bevezet ilyen-olyan engedményeket, melyeket ő maga hiányolt a szülei módszereiből. Mindemellett a párja is belevegyít más reformokat a nevelési módszerükbe. Nem ritkán keveredik a többé-kevésbé tudatos gyermeknevelésbe a „csakazérzis” faktor. Miszerint: „Én egy egyéniség vagyok, aki képes új és jó módszereket kieszelni és véghezvinni, ha pedig te ezzel nem értesz egyet, akkor én annál inkább hajlok ezekre.”E változtatások részben a gyermek boldogságát szolgálják, részben pedig a szülők önmegvalósító vágyait.
Mindebből végül lesz egy egészen pofás, nem is túl szigorú, nem is túl engedékeny program. A gyerekek vidámak, a szülők büszkék. Ismételjük meg ugyanezt a folyamatot néhány generáción keresztül. A gyerekek végül korlátlan jogokkal felruházott haverokká válnak a családban, akiknek az öregedéstől rettegő „jófej” szülők igyekeznek majd megfelelni.
Nem kell verni a gyerekeket. Nem kell semmibe venni és lekezelni. De könyörgöm, ne keverjük már össze a szerepeket. Az apa legyen már az Apa, az anya legyen már az Anya, és a gyerekek meg legyenek szaladgáló, játszó kis gyerekek.
Ha egy ember-gyerek beleszületik egy bizonyos kultúrára épülő társadalomba, akkor mire öntudatára ébred, ki is alakul benne egy jól körülhatárolható kép arra vonatkozóan, hogy milyen szerepeket vár el a szüleitől. Aztán szépen elkezdi figyelni az anyukáját és apukáját, és minden ettől eltérő tapasztalat elkezdi szépen megzavarni. Teszem azt, ha például nem is része a családnak anyuka vagy apuka.
| "Egy gyermek élete olyan, mint egy papírlap. Minden nyomot hagy rajta." /kínai közmondás/ |
De maradjunk egy ideálisnak mondható családnál, ahol van anyuka és apuka. A gyerekek ugye nem születnek jónak vagy rossznak. Egy különleges, mindenre nyitott és érdeklődő csodaként jönnek a világra, aztán az lesz belőlük, amit a világból kapnak.Tehát vagy az anyuka, vagy az apuka, vagy kettőjük kapcsolata a ludas a lelkileg sérült, kétségbeesett, tévelygő gyerekek miatt. 
Akik vágyat éreznek majd, hogy valahová, valakikhez, valamikhez tartozzanak.
Belőlük lesznek a punk, emo, rocker, goth vagy ki tudja miféle cirkuszi bohócok.
Nem azért, mert egyéniségek, hanem azért, mert ön túlságosan szabadjára engedte őket és nem figyelt oda rájuk.
Mielőtt azonban könnybe lábadt szemmel kapaszkodna a „szabadság” szóba, itt nem a liberális gondolkodás gyümölcséről beszélünk, hanem felelőtlenség és nemtörődömség eredményéről.
Ami jó esetben „csak” néhány tetoválásban és orrkarikában testesül meg, rosszabb esetben intravénás drogokban vagy egy öngyilkos szektában.
Mindez annak a mérőszáma, hogy a megfelelő időben és a megfelelő mennyiségben kapott-e törődést a gyerek.
Ha önben felmerült már a következő kérdés: - Jó szülő vagyok én? Erre egészen biztosan egyértelmű választ fog kapni, a csemetéje pubertás (serdülő) korba lépésekor. (Ha előbb nem.)
Ha egy családi fészek meleg és biztonságot ad, akkor a gyerek fel fogja vállalni a társai gúnyolódásait-megvetését (irigykedését) és szívesen megy haza. Ha egy szülőre fel lehet nézni, ha példa tud lenni, ha következetesen szigorú és őszintén szeret, figyel és meghallgat, akkor a gyerek mer gyereknek lenni és maradni, amíg kell, mert azt látja, hogy minden a helyén van a családban. Ha nem ilyen a szülő, akkor keres valaki mást, aki majd figyel rá, aki majd meghallgatja, aki majd megérti, aki szereti és büszke rá. Mert mindennél nagyobb szüksége van ezekre a sebezhető kis léleknek. Végül azonban hiába talál ezer barátot, szerető párt. Hiába lesznek gyönyörű gyerekei, magasba ívelő karrierje. Ha majd 70-80 évvel később valaki megkérdezni, hogy mit szeretett volna még elérni az életben, azt fogja mondani sírva: Hogy a szüleim szeressenek és büszkék legyenek rám.
Erre gondoljon, amikor lerázza a kisfiát/kislányát azzal, hogy: „Most nincs időm.”, „Fáradt vagyok.”, „Menj játszani/tévét nézni!”, „Hagyjál már!”.
Nem csak a gyerek (későbbi felnőtt) életét mérgezi meg ezzel, hanem a sajátját is.
Ilyen nagy a felelőssége egy szülőnek. De milyen az ideális család?
Tényleg jó.
